Modern életünk ajándéka és átka is egyben az a szabadság, ami lehetővé teszi, hogy térben (és akár időben) könnyedén közlekedjünk. Sosem volt még ilyen egyszerű ott teremnünk, ahol csak szeretnénk – de az új perspektívák új felelősséggel is járnak. Hogyan ne veszítsük el a lábunk alól a talajt? Miként lelhetünk újra otthonra térben és időben? Ezekről írtam néhány neves ökopszichológus és ökofilozófus gondolatai nyomán.

Héraklész hosszú vándorlás után Afrikába jutott. Itt élt Antaiosz, Gaia, a Földanya óriás fia. Mihelyt megpillantotta Héraklészt, elállta az útját: „Nem engedlek tovább nyugat felé, amíg össze nem méred velem erődet.”  Héraklész látta, hogy nem térhet ki a küzdelem elől. Elfogadta hát a kihívást. Mindkét küzdő arra törekedett, hogy ellenfelét a hátára fektesse. A föld dübörgött lábuk alatt, mellük zihált, testükről patakokban folyt az izzadtság, de a harc eredménytelen maradt. Valahányszor Héraklész a földre terítette Antaioszt, az óriás ismét új erőre kapott, és könnyedén lerázta magáról ellenfelét, mert anyja, a Föld mindig új erőt lehelt belé. Héraklész belátta, hogy amíg az óriás teste a földdel érintkezik, addig legyőzhetetlen. Ezért derékon ragadta Antaioszt, a levegőbe emelte, és a magasban megfojtotta.

Az emberiség történetének 99,97%-át vadászó-gyűjtögető életformában élte, intim közelségben a természettel – annak minden lehetőségével, kihívásával és nehézségével együtt. A maradék 0,03% túlnyomó részét törzsi szerveződésű pásztorélet töltötte ki. Ha ezt egy egy kilométer hosszú egyenesen képzeljük el, kiderül, hogy csupán az utolsó 2 méteren lettünk letelepedett földművesek és csak a legeslegutolsó 2,5 cm jelenti azt a modern életet, amit ma élünk: ahol az oktatási, egészségügyi és szociális rendszerek racionális elvek mentén, a tudományos megismerésből szerzett elvekre alapozva vannak felépítve.

Azonban ha kizárólag ennek az utolsó 2,5 centinek a tapasztalataira, konvencionális tudásbázisára alapozunk, figyelmen kívül hagyjuk az azt megelőző több tízezer év tudásbázisát. Holott most jutottunk el oda, hogy kezd kicsit lenni a bolygó: a jelen polikrízise azt mutatja, hogy számosságunk és hatékonyságunk miatt az egész emberiség jövőjére vonatkozó döntéseket kell meghoznunk, ebben pedig nem lehetünk könnyelműek.

A jelen polikrízise

A polikrízis alatt nem csupán a természeti értékek pusztulását, az élőhelyek méretének és diverzitásának csökkenését és a klímaváltozás folyamatát értem, bár ez is bőven elég lenne ahhoz, hogy sürgessük a cselekvést. Mindezekhez szorosan kapcsolódnak gazdasági és szociális károk: a javak egyenlőtlen eloszlása, ami a Föld egyik felén pazarlást, a másik felén nélkülözést eredményez, egészségügyi problémák – testi és mentális téren is. A világ több pontján dúló háborúkról, politikai forrongásokról, járványokról nem is beszélve.

Elég csupán közvetlen környezetünkben körülnézni: úgy tűnik, sosem volt még ennyire biztonságos az életünk, ami az élelmezést, egészségügyet, oktatást illeti, sosem volt még ennyi lehetőségünk, szabadidőnk és szabadságunk, mégis kevés az olyan ember, aki maradéktalanul elégedett az életével. Az Európai Unióban minden negyedik ember küzd élete során depressziós epizóddal, a mentális egészségügyi problémák az összes egészségügyi zavar harmadát teszik ki. Hiába gyógyítja a modern orvostudomány hatékonyan legtöbb testi bajunkat, hiába bukkan fel egyre több, tudományosan igazolt pszichológiai módszer, úgy tűnik, lelki gondjainkkal egyelőre nem jutunk dűlőre.

Útra kelünk

Szabadságukkal sokan élnek: több és jobb tanulási és munkalehetőség csábítja a városba elsősorban a fiatalokat, akik aztán nem is biztos, hogy valaha visszatérnek szülőhelyükre. A világ népességének 56 százaléka, mintegy 4,4 milliárd ember lakik városban, ez az arány még soha nem volt ilyen magas, és a trend nem áll meg: 2050-re a becslések szerint tízből hét ember fog városban lakni.

Azonban ma már nemcsak arra van lehetőségünk, hogy a szomszéd városban próbáljunk szerencsét, hanem a világ bármely tájára elutazhatunk viszonylag egyszerűen és olcsón, hogy megvalósítsuk álmainkat: digitális nomádok legyünk Balin, cukrászdát nyissunk Bécsben, vállalkozást vezessünk New Yorkban. Különösen Közép-Kelet Európából népszerű döntés Európa észak-nyugatibb részén keresni a szerencsét, és bár sokan csalódnak, sokan meg is találják számításaikat. Kétségtelen, hogy a külföldi élet új kihívások elé állít, amik során önmagunkat és az egész világot is új perspektívából láthatjuk. Jelentős érés, személyiségfejlődés következhet ebből – nem hiába olyan gyakori toposz a mesékben és a mondákban is az útnak indulás, ahol aztán ellenségekkel és társakkal találkozhat a hős, próbákat áll ki, aminek során maga is változásokon megy keresztül, hogy végül megszerezhesse jutalmát.

Majd ezután, ahogy a legkisebb királyfi, úgy sok külföldre költözött ember is végül hazatér, akár megszerezte jutalmát, akár nem. Miért? Miért legalább olyan fontos eleme „a hős útjának” a hazatérés, mint az útnak indulás? Értsük hazatérés alatt akár visszatérést az eredeti otthonba, akár az otthon újraszövését egy új környezetben.

Óriási téma ez, aminek most csak egyetlen, de az ökopszichológiával mély kapcsolatban álló szeletére fókuszálok: az érzékelhető tájjal való kapcsolatunkkal.

Talajvesztett állapot

Lassan alig-alig van a világon néhány olyan elszigetelt törzs, akik eredeti élőhelyükön élnek. Európa utóbbi egy-kétezer éves történelmét is végigkísérik a különböző vándorlások. Mi, magyarok is egy nagyobb népvándorlás hullámával érkeztünk a Kárpát-medencébe, majd más népek vándorlását, hadjáratait szenvedtük el, amik gyakran nem is rövid epizódok, hanem akár többszázéves pusztítások voltak. Ezek megtizedelték a népességet, a természetet és mindazokat a hagyományokat és szokásokat, amik addig szerves egységet képeztek ember és táj között. Ráadásul ezek a folyamatok gyakran dominó-hatást okoznak, ahogy ez megfigyelhető volt Amerika kolonizálása során is: például amikor a 18. században a skót parasztok alól elkezdték eladni a földet, ők kivándoroltak az Újvilágba, hogy aztán az ott élő bennszülött törzsek földjeit kerítsék be, foglalják el. Ahogy azt a pszichológiai megfigyelések is alátámasztják, gyakran az áldozatból lesz agresszor, így adva tovább a traumát.

Magyarországon az amerikai indiánokéhoz hasonló, még a jelenkorban is súlyos mentális terhekkel járó traumát a török hódoltság okozhatott, amint azt Németh Endre fejti ki esszéjében.

Ha a természeti, érzékszerveinkkel befogadható tájjal való kapcsolatunk megszakad, tágabb értelemben vett otthonunkat veszítjük el, térben és időben. Hiszen otthonunk nem csupán az a néhány fal, szoba és bútor, ami jog szerint a nevünkön van, hanem mindaz, ami ehhez tartozik: a környező utcák kognitív térképe, találkozások és élmények emlékének szövedéke, mindennapok és ünnepnapok szokásrendszerei, az évszakok változásainak helyi jellegzetességei. Tájak esetén a szent helyek, ősök sírjai, mondák és legendák helyszínei bírhatnak ilyen többletjelentéssel, amelyek elvesztése egyben a közösségi és egyéni identitás, otthonérzés ellen is támadás – például a Mount Rushmore-t, még mielőtt az amerikai elnökök arcmásait vésték volna bele, A hat nagyapának hívták, és a Lakota indián törzs egyik szent helye volt.

Tehát mindezek egyfajta mentális „berendezését” jelentik az otthon élményének, azaz annak a térnek és időnek, amit a jelenben tapasztalunk, amit, hogyha elköltözünk onnan, ahol eddig éltünk, újra fel kell építeni, a semmiből. Az emberi kapcsolatok élő, jelenlévő hálózatáról nem is beszélve.

Hazatalálás az érzékelhető tájba

A tájjal való kapcsolatunk elfeledése részben már a városban is megtörténik, ahol lábunkat betonnal választjuk el a földtől, magunk köré falakat emelünk. Néhol még az épületekből kilépve is alig látszik az égbolt, lemaradunk a napkelte és naplemente élményéről, nem találkozunk a Holddal. Míg az írásbeliség előtt – emlékszel? közös történetünk 99,97 százalékában – a tájat olvastuk úgy, ahogy ma a könyveket, a környező növényekről és állatokról való ismereteink képezték tudásbázisunk – és túlélésünk – alapját, addig ma már inkább csak betűk és képek formájában találkozunk velük.

Beköltöztünk a fejünkbe, míg többi érzékelési módunkat parkolópályára állítottuk. Leginkább gondolatainkban élünk, kezünk, testünk pedig robotpilóta üzemmódban teszi a dolgát: tapodja a billentyűzetet és a védőgázas csomagolásban érkező ételek sima műanyag borítását. A gyakran túl absztrakt szellemi munka váltotta fel a kézzel alkotás fizikailag érzékelhető, teremtő valóságát. A levegőben kapálózunk, érezzük, hogy valami hiányzik, de mi?

Hogyan találhatunk rá újra a természetre és a tájra, ahol otthon lehetünk?

Az ökopszichológia központi üzenete a természethez való újrakapcsolódás támogatása. Hogy megértsük mindazokat a rendszereket, amiknek mi magunk is szerves részei vagyunk. Ennek mentén viselkedésünk kölcsönhatásban áll környezetünkkel, olyannyira, hogy gyakran a közöttünk húzódó határok is elmosódhatnak. Ahhoz, hogy megtaláljuk új otthonunkat – vagy hazataláljunk -, érdemes a közvetlenül érzékelhető tájjal is kapcsolódnunk.

Paul Shepard tanácsai nyomán néhány konkrét ötletet hoztam:

• legyél minél többet a vadonban, egyedül
• hangolódj rá a napok és évszakok ritmusára
• ne csak hallgasd a zenét, zenélj te magad is
• gyalogolj nagyobb távokat
• tölts időt tábortűz mellett, kis közösségekben
• hallgasd a környezeted, a természet hangjait úgy, mintha beszédet hallgatnál

Kiegészíteném ezeket azzal, hogy lehetőleg ne távoli tájakon, utazásaink során próbáljuk ki ezeket, hanem otthon, saját mikrokörnyezetünkben. Váljanak ezek életünk szerves részévé, mert így fogjuk tudni elkezdeni újraszőni az otthon élményét. Zarándokoljunk hazai tájainkon, építsük közösséget azokkal, akik fizikai környezetünkben élnek, és lehetőségünk van személyesen találkozni velük. Tapasztaljuk meg érzékszerveinkkel azt a tájat, ami valóban körülvesz minket, aminek mi is részei vagyunk. Abszolút tér és idő helyett megtapasztalhatjuk a valódi jelenlétet.

Mindezek a tapasztalások segíteni fognak belakni a teret és az időt, új kapcsolódásokat kialakítani a természettel, egymással és saját magunkkal is – mintha földet érve az új erőt lehelne belénk.

Felhasznált irodalom és könyvajánló:

Abram, David: Az érzékek igézete

Buzzell, Linda & Chalquist, Craig: Ecotherapy – Healing with Nature in Mind

Duncan, Roger: Nature in Mind – Systemic Thinking and Imagination in Ecopsychology and Mental Health

Petiska, Eduard: Görög mondák és regék

Shepard, Paul: Coming Home to the Pleistocene